Mese a kertekben kalandozó hangyákról, ahol felfedezik az emberek antizöld és nagy biológiai sokféleségű, élővilágbarát kertjeit.
A tale about ants wandering in gardens
– Bábbal előadható mese az élővilágbarát kertről a kiskertek biológiai sokféleségének védelméért. –
VeloTeoFoto © Fülep Teo, 2024.04.15.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hangyaboly, abban pedig két kis fiatal erdei vöröshangya, akik épp csak kikeltek a hangyatojásból. Sok-sok hangya kelt még ki egyszerre, és valamennyien nekiláttak a hangyák szorgos életének. Jöttek-mentek, sürögtek-forogtak, vonszoltak-cipeltek. De a két kis hangyóca nem állt be közéjük. Ők valami másra vágytak, kalandokról, könnyebb életről álmodoztak. És ahelyett, hogy együtt dolgoztak volna a többiekkel, folyton beszélgettek, vitatkoztak, néha még civakodtak is. Semmi sem volt jó nekik, és csak egy dologban értettek egyet: el kellene indulniuk világgá. „Na de merre, hová, és miért is?” – kérdezték egymástól. „Egy jobb és szebb világba!” – egyeztek meg végül.
Egy tavaszi nap harmatos reggelén túracipőt vettek mind a hat lábukra, batyuba csomagoltak néhány morzsát, és elindultak arra, amerre a nap kel. Mentek-mentek az erdőben, áthaladtak faleveleken, páfrányokat kerültek meg, és ahol a naplemente érte őket, elbújtak egy nagy fatörzs kérgében. Egyszer aztán kiértek a fák közül, vége lett az erdőnek, és egy rét szélén találták magukat. „Hú, micsoda napsütés!” – kiáltottak fel egyszerre. Új világ volt ez számukra, és nehezen haladtak a fűszálak között.
Néha felmásztak egy kőre vagy kóró csúcsára, hogy messzire lássanak. Ilyenkor újra vitatkoztak és civakodtak, hogy merre menjenek, miért így – miért úgy. Végül mindig megegyeztek, és békében lépdeltek tovább a hat-hat lábukon. Teltek-múltak a napok, közben mindig volt mit enniük, és mindig volt mit inniuk. Találtak lehullott magvakat, elpusztult rovarokat, reggel harmatcseppeket, este pedig búvóhelyet. Csak egy dolgot nem találtak: úti célt, ahol megállapodhatnának.
Egy este megint új tájra értek. Vége lett a fűrengetegnek, elérték a rét szélét. Az előttük álló vidék kopár és kietlen volt, sehol egy fa, de még egy fűszál sem, csak óriási barázdákkal csíkozott barna föld, egy szántóföld. Nappal itt nagyon meleg lett, éjszakára pedig erősen lehűlt a levegő. Nem volt mit enni, de inni sem. A két kis kalandozó hangyóca most először nem civakodott és nem veszekedett, csak próbáltak mihamarabb kiérni a sivár szántóföldről.
Aztán végre a szántóföldnek is a szélére értek, kertes házak kerítéseinél álltak. És hiába az éhség és a szomjúság, itt most jobban vitatkoztak és civakodtak, mint valaha, sőt ez már veszekedés volt: „Ide menjünk – oda menjünk, ez ezért jó, az azért nem.” Egy dologban egyeztek csak meg: valahol kerítésen belül kellene élniük, bízva az emberek által termesztett kerti növényekben, a folyton szétszórt morzsákban és kidobott ételekben. Hangya anyjuk még tojás korukban regélt véget nem érő mesét az emberek szokásairól, különösen, hogy nagyon szeretik etetni őket a morzsálásukkal. Olyan hangyákról is mesélt, akik egyenesen az ember házába költöztek, de aztán sosem tértek vissza, így nem tudják, mi van odabent. „Valami ismeretlen nagy veszély van a házakban!” – ezt sóhajtozta a hangyakirálynő, mielőtt elindultak. Így abban is egyetértettek, hogy az ember hajlékába bizony nem mennek. De csak ennyi volt a nagy egyetértés, mert mindketten máshová akartak menni.
Az egyik hangya, amelyiknek piros mind a hat túracipője, egy szép, térköves–gyepes–tujás kertbe ment volna, ahol tuják állnak a kerítés mentén és fenyők az ablak alatt. Nagy medence is volt a kertben, aminek a piros cipős hangyika megörült, hogy majd mennyi rovart vonz oda a víz. „Micsoda rend és fegyelem!” – kiáltotta. „A térkövön és a rövidre nyírt pázsiton nem kell majd nagy fűszálak között botladoznom, a fákról sem hull majd annyi levél, amely eltakar mindent.” – állapította meg. „Én a tujás kertbe akarok menni!” – kiáltotta a piros cipős hangya ellentmondást nem tűrően.
A másik hangya, amelyiknek zöld volt mind a hat cipője, egy szép, fás–virágos–veteményes ehető erdőkertbe akart menni, tele gyümölcsfával, lágyszárúval, tavacskával. Olyan volt, mint egy kert az erdőben, egy erdőkert. „Micsoda gazdagság!” – kiáltotta –, „itt majd lesz minden, az erdő forgataga és a kert adománya.” „Én az erdőkertbe akarok menni!” – kiáltotta határozottan a zöld cipős hangya.
Végül lecsápoltak és elbúcsúztak egymástól, a piros cipős hangya a térköves–gyepes–tujás kertbe, a zöld cipős hangya a fás–virágos–veteményes ehető erdőkertbe ment szerencsét próbálni. „A nyár végén találkozunk a szántóföld széli tuskónál!” – ígérgették egymásnak, mert bár mindketten mást akartak, békében váltak szét egy időre.
A piros cipős hangya körbejárt mindent a térköves–gyepes–tujás kertben, és nagyon meg volt elégedve a renddel. De amikor eleséget keresett magának, tényleg az ember morzsáira hagyatkozott, mert mást ritkán talált. A rövidre nyírt pázsiton nem voltak virágok. Amint megnőtt valami, máris jött a fűnyíró, és rövidre vágott mindent, derékba vágta a virágok szárait, kocsányait. A tuják alatt nem volt termés, csak a fenyő virágzott tavasszal. Aztán ehette a gyantát, amibe folyton beleragadt a piros cipője, és hamar unni kezdte.
A nagy kerti úszómedencével sem volt szerencséje a piros cipős hangyának. Néhány rovart odavonzott, de azok belefulladtak, majd eltűntek a lefolyóban, vagy az ember halászta ki a kis ízeltlábú testeket. A partja mindenhol egyforma volt, a víz pedig klóros és mély. Hamar megtanulta, hogy ezt a medencét jobb elkerülni.
De más bajok is voltak a tujás kertben. Ha valahol egy-egy izgalmasabb növény vetett gyökeret, az ember gyomnak nevezte és rögtön kihúzta, akármilyen szép virágocskák kezdtek nyílni rajtuk. Sokszor permetezett valamilyen méreggel, főleg a szegélyek mentén, ahol utána sokáig nem nőtt semmi. Az ablak alatt volt egy kis kertecske, ahol virágok nőttek, de ezeket is permetezték és folyton szedtek belőle. A piros cipős hangya mindig gyomorrontást és kiütést kapott a vegyszerektől.
A piros cipős hangyának a tujás kert rendje sem tetszett egy idő után. Azért volt ott olyan rend, mert folyton füvet nyírtak, vegyszereztek, gereblyéztek. Semmi sem volt szabad és természetes. Nem nőhetett egyetlen virág sem, nem hullhatott le egyetlen falevél sem anélkül, hogy ez ember el ne „rendezte” volna. Alig voltak madarak, leginkább csak feketerigókat látott, azt is üldözte a macskájuk. Nem volt madárzsivaly a tujás kertben, nem voltak sem gyíkok, sem sünök, sem bogarak a fűben. Zöld, mégis olyan kihalt volt minden. A piros cipős hangya sokat unatkozott és éhezett a tujás kertben.
A zöld cipős hangya is körbejárt mindent a fás–virágos–veteményes ehető erdőkertben, és máris jól érezte magát. Rengeteg élelmet talált magának, és akinek tele a hasa, nem panaszkodik. Mindenféle növény volt a fűcsomók között: fehér, sárga, rózsaszínű, piros, kék és lila virágok. Hullott a virágpor, majd magvak és termések. A gyümölcsfák alatt különösen sok édes gyümölcsöt talált, és akadt mézharmatot adó levéltetű.
Az erdőkertben több víztükör csillogott. Itt is volt egy unalmas, szögletes úszómedence, ahová az ember járt fürdeni és folyton pucolta, de a zöld cipős hangya magának is talált egy dísztavacskát. A kis tó partjának árnyékos részén erdei pajzsika zöldellt, a napos helyen békaszittyó és mocsári zsurló nőtt, mocsári gólyahír virágzott. A víztükrön molnárpoloskák és keringőbogarak rohangásztak, a vízfelszín alatt Vízipók, a Csodapók vadászott buborékos hálójával. A vízhez kétéltűek jártak minden tavasszal petét rakni, főleg kecskebékák brekegtek. Még hároméltű csíborok is éltek itt, sőt a kövek alatt fekete gyászplanáriák, tegzeslárvák. A tavacskához méhek és énekesmadarak jártak inni, szitakötők cikáztak, a környéken egy vízisikló is ólálkodott. Pici volt ez a mesterséges tavacska, de telis tele volt élettel. Az ember itt nem irtott és fertőtlenített, minden tavasszal szépítgetett egy kicsit, aztán magára hagyta és csak gyönyörködött benne és szüretelte.
Az erdőkert tele volt meglepetéssel és kalanddal. Olyan sokféle virág élt ott, hogy a zöld cipős hangya meg sem tudta számolni. A kerítés mellett volt pár lehullott gally, a kert végében farakás. Mindig voltak itt-ott falevelek, amelyek alatt árnyékot találtak az apró élőlények, a levél tetején pedig összegyűlt az esővíz és a harmat. A sokféle fa virágot bontott és gyümölcsöt hozott minden évben, melyből bőven szedett az ember, de jutott az élővilág minden tagjának. Sokféle cinege fészkelt a fákon, például széncinege és kékcinege. Nappal gyíkok szaladgáltak, éjszakánként sünök motoszkáltak a fűben. Lakott itt hétpettyes katicabogár, holyvák, bodobácsok és annyi rovar, amennyit a mi kis zöld cipős hangyánk nem is ismert, és sosem unatkozott, sosem éhezett.
Míg a piros cipős hangya küszködött és unatkozott a tujás kertben, a zöld cipős hangya sosem nélkülözött és földi paradicsomra lelt az erdőkertben. A piros cipős hangya gondolatait lekötötték a mindennapok feladatai, a zöld cipős hangyának volt ideje olvasgatni és pihengetni, hallgatni a tücskök muzsikáját. Egy idő után eszükbe jutott a társuk: „Vajon mi lehet a testvéremmel?” – mondták magukban mindketten.
Lassan eljött a nyár vége, és mindketten felkerekedtek, hogy a megbeszéltek szerint találkozzanak a szántóföld szélén. Mindketten tele voltak tapasztalatokkal és tanulságokkal – meg kérdésekkel a testvérüket illetően. „Vajon milyen volt az év a másik kertben?” – kérdezték magukban mindketten. De ekkor már csak egyet kellett aludni a nagy találkozáshoz.
Végre eljött a várva várt nap, és mindketten megérkeztek a szántóföld széli tuskóhoz. A tapogatóikkal lepacsizták és négy-négy lábukkal megölelték egymást, és záporoztak a kérdések: „Hogy vagy? Hogy telt az éved? Milyen volt a kerted? Hiányoztam?” Mindent megválaszoltak és elmeséltek egymásnak, és most nem veszekedtek, egyetlen bántó szót sem mondtak a másiknak. Nagy volt az örömük, hiszen jól sikerült az éves kalandjuk, mindketten jól voltak és ismét együtt lehettek, együtt örülhettek.
Meg sem beszélték, mégis egyetértettek abban, hogy menjenek vissza a hangyabolyba, mielőtt beköszönt a tél. Átvergődtek a szántóföldön, majd végigbukdácsoltak a réten, aztán ismét az erdőbe jutottak, ahonnan indultak egy esztendeje. A hangyabolyhoz közeledve találkoztak dolgozókkal, köztük más testvéreikkel, akiktől útbaigazítást kaptak. Mire visszaérkeztek a hangyabolyhoz, beköszöntött az ősz. A piros cipős és a zöld cipős hangyatestvérek nem győzték mesélni az élményeiket és tapasztalataikat! A bolylakók még sosem mentek messzebb a mezőnél. A szántóföld távoli sivatagnak számít a bolybéli hangyák számára, akik el sem tudták képzelni, milyen lehet egy kertben élni. Annyit beszélgettek a kalandozó hangyák kertbéli életéről, hogy idővel néhányuk vágyódni kezdett az emberi környezet gazdagsága és biztonsága iránt.
A következő tavasszal pezsgő élet indult a hangyabolyban és az egész erdőben. Mindenfelé megindultak a pici hangyák, hogy meghódítsanak és benépesítsenek újabb és újabb helyeket. Néhányuk eljutott a szántóföldig, ahonnan megpillantották a kertes házakat. „Megvannak a kertek!” – kiáltották fel többen. Elhatározták, hogy hangyabolyt alapítanak valahol a kertek közelében. Azt tervezték, hogy ők is felfedezik mindkét kertet, és hasznot vesznek belőlük, amennyire a hangyáktól telik. Az ember házába egyikük sem mert beköltözni, [a mesélő megjegyzése: és bizony, jobban is tették]. Kissé hitetlenkedve hallgatták a történeteket a tujás kert sivárságáról és az erdőkert gazdagságáról. „Hisszük, ha látjuk!” – mondták egyszerre többen is.
Amely hangyák a tujás kertbe mentek, mind látták a túl rövidre nyírt füvet, a virágok, a magvak és az erdei gyümölcsök hiányát, kevés állattal találkoztak, érezték a permetezőszerek és vegyszerek mérges bűzét, és ők is mind elkerülték az élettelen úszómedencét. A tujás kertből többnyire éhesen és üres zsebbel tértek haza a hangyák.
Amely hangyák az erdőkertbe mentek, mind megtapasztalták a hosszabb fűszálak között megbúvó virágokat, találtak magvakat és gyümölcsöket, sokféle állatot láttak, illatokkal és madárdallal volt tele a kert, vízi élőlények éltek a dísztó vizében és körülötte. Az erdőkertből jóllakottan és teli zsebbel, batyuval tértek haza a hangyák.
Telt-múlt az idő, a kertek közelében hangyabolyt építettek a szorgos hangyák. Mire elkészült, jól bejáratott útvonalakon hordták haza az élelmet. Néha bementek a tujás kertbe is, ahol legfeljebb morzsákat találtak. A legjobb gyűjtőhely az erdőkert volt, ahol mindig megtömték a batyujukat.
Az erdőkertben temérdek növény tenyészett, amelyek sokféle ajándékot tartogattak a hangyáknak. Fűfélék és lágyszárú virágok magvai, gyümölcsök a fák alatt. A málna, szeder, alma, körte, szilva, kajszi és őszibarackfák a kártevőket is vonzották. A röpködő kártevők és azok lárvái folyamatos táplálékot tartogatnak a berepülő denevéreknek és az énekesmadaraknak, de jut belőlük a hangyáknak is. Az elhullott rovarokat szintén folyamatosan gyűjtögették a hangyák. Megfigyelték, hogy az ember szívesen látja a kert valamennyi látogatóját, amelyek összefogdossák a kártevőket. Ezáltal még több és még szebb gyümölcs terem, mindenki jól járt.
Ismét eltelt pár év, ezalatt a piros és zöld cipős kalandozó hangyák legendává váltak a hangyabolyokban. Egy szép napon aztán született egy kicsi és izgága, kék szemüveges hangya. Mindig mindent megkérdezett, kifogásolt, elégedetlenkedett is néha, kissé telhetetlen és nagyon kíváncsi, mindenről volt véleménye. Ez az izgága, kék szemüveges hangya egyszer azt mondta, hogy biztos vannak még jobb kertek is, mint ez az erdőkert, ahová jó ideje bejárnak. Azt találta ki, hogy rendezzenek egy versenyt a piros és zöld cipős hangyák emlékére, hogy ki tudja megtalálni a legeslegjobb kertet: „Induljon el sok bátor felfedező hangya, kalandozzon egész nyáron, és visszatértükkor meséljék el, mit találtak! Mi pedig szavazással és a hangyakirálynő segítségével döntsük el, melyik a legeslegjobb!”
Mivel a hangyák szorgalmas népség, tetszést aratott az izgága kék szemüveges hangya ötlete. Azon a nyáron hét önkéntes és bátor kalandozó hangya indult felfedezőútra minden irányba, nem kellett nekik kétszer mondani. Voltak, akik az utcában mentek fölfelé vagy lefelé, míg mások túlmentek a már ismert kerteken, megint mások pedig az ellenkező irányba indultak. Olyan hosszú volt a nyár, hogy júliusra néhány bolyban maradt hangya már el is felejtette az egészet. Aztán eljött az augusztus, és elkezdtek visszaérkezni a kalandozó hangyák. A hónap közepére mind visszajött, egyikük sem veszett el.
Ősszel, október 21.-én a Földünkért Világnap délutánján Éves Nagy Bolygyűlést tartottak a hangyák, ahol minden kalandozó hangya elmesélhette, szerinte melyik a legeslegjobb kert. Mivel nem is volt megszabva, milyen szempontból legyen „legeslegjobb” a kert, volt itt ilyen és olyan, csillogó-villogó kerti beszámoló. A bolygyűlés hangyái hol nevettek, hol álmélkodtak a hallottakon.
Az első kalandozó hangya olyan betonkertet látott, ahol nem volt fa és fű, minden le volt kövezve és betonozva. Néhány beton virágládában árvácskák és muskátlik voltak, nagy virágcserepekben pedig gömb tuja és leander. Fedett teraszon töltötték idejüket a háziak, két autójuk ponyva alatt állt, a tető esővizét föld alatti csatornán vezették az utcára. „Azért jó a betonkert, mert itt sosem kell füvet nyírni és falevelet gereblyézni!” – mondta a hangya, aki felfedezte. „Ugyan már, ott nincs semmi élet!” – kiabálták kórusban a többiek.
A második kalandozó hangya egy kerti díszes kertet látott, ahol csak fű volt és rengeteg kerti törpe. Műbárányok, műtehenek, műkacsák, műtyúkok, műlovak és műflamingók, műtevék álltak mozdulatlanul. Sőt még műanyag dinoszauruszok és sárkányok is, műpálmafák alatt a műfüvön. Csak műhófehérkét nem látott sehol, pedig biztos kellett volna. „Olyan volt a díszes kert, mint a mesében!” – lelkesedett a hangya. „Műkertbe csak műhangya való!” – vágták rá nevetve a többiek.
A harmadik kalandozó hangya bulikertet látott, ahol minden a szórakozásról szólt. Nádfedeles bárpult állt középen, körben bárszékekkel. Mindenhol nyugágyak, napernyők, italosüvegek, poharak. Volt még pezsgőfürdő, kerti hűtőszekrény, UV-rovarcsapda. Kerti lámpákat és sok szemetest látott, mindig tele voltak, és hamutartókat. Késő éjszakákig szólt a zene, nevetgélés, hangoskodás. „A bulikertben olyan jól érezték magukat az emberek!” – magyarázta a hangya. „De ott csak az embernek jó!” – válaszolták határozottan a többiek.
A negyedik kalandozó hangya egy fénykertet látott, ahol nagyon sok lámpa volt. Mindenféle színes ledek, fényszalagok, lampionok, lézeres fényjáték, a teraszon diszkólámpa, a lépegetőkön lámpasor. Késő estig világított és villogott minden egész nyáron. Gyakran jöttek-mentek itt az emberek, de anélkül is égtek a fények. „Olyan pompázatos fénykert volt!” – sóhajtotta a hangya. „De a sok fény összezavarja a rovarokat és a madarakat!” – okították a többiek.
Az ötödik kalandozó hangya egy retrókertet látott, ahol régiségek és ócskaságok voltak mindenhol. Rozsdás veterán autók lapos gumikkal és mohás tetővel, régi bútorok, zománcos edények, bádogvödrök, kovácsoltvas lámpavasak és kerítésdarabok. Pedálos varrógépek, horpadt sisakok, műanyag edények, vaskályhák, képcsöves televíziók és mindenféle nosztalgikus apróságok felakasztva a fákra. A kerítés is roskadozott a különféle holmiktól. „Tele volt izgalmas emlékekkel a retrókert!” – utalt rá a hangya. „De a sok régiség miatt nincs helye a jelennek!” – bölcselkedett néhány hangya.
A hatodik kalandozó hangya egy szoborkertet látott, ahol mészkő-, márvány-, műkő-, vas- és alumíniumszobrok feküdtek és álltak a kertben. Kőoroszlánok figyeltek a kapu és a terasz szélén, Dávid és Vénusz szobrok díszoszlopok tetején, felfedezők, tudósok, írók, költők, zeneszerzők, szépségideálok szobrai, sőt néhány sikertelen politikusé is. A dísztóban ókori műromok voltak egy elsüllyedt műhajó mellett, a fűben kőrózsa. „Olyan romantikus volt a szoborkert!” – álmodozott a hangya. „De a szobrok nem teremnek gyümölcsöt, és nem maradt hely a fáknak sem!” – rázták fel a merengő hangyát.
A hetedik kalandozó hangya egy fenntartható permakultúrás kertet látott, ahol sokféle fa volt és rengeteg növény. Almafák, körtefák, szilvafák, kajszibarackfa és őszibarackfa, ezek mind tájfajták, amelyeket nemigen kell permetezni. A kerítésnél málna és szeder, a sarkon árnyékadó diófa. Volt naspolya, sombokor, és egy fügefa. Többfelé magaságyás, bennük paradicsom, vöröshagyma, fokhagyma, metélőhagyma, póréhagyma, retek, cékla, zeller, cukkini, uborka, rukkola. Az árnyékosabb helyen mentafélék és citromfű. A száraz, napos mediterrán részen orvosi zsálya, borsikafű, rozmaring és levendula illatozott. Tenyészett tárkony, rebarbara és torma. A bab nitrogént kötött meg, segítve más növényeket. A bazsalikom illatával elriasztotta a paprika kártevőit. Vakond ellen kerti laboda virágzott. Külön sáv volt a méhek vonzására, ahová illatos macskamentát, kerti borágót, varádicslevelű mézontófüvet és körömvirágot ültettek. Az ablak alatt tulipán és nárcisz, a szegély mentén nagyvirágú porcsin sokféle színben. Állt ott egy kis sziklakert környékbeli kövekkel, rajtuk kakukkfű, kövirózsa és varjúháj fajok. A kert végében komposztládák, körülöttük nagy csalán, piros árvacsalán, fekete bodza. És még mennyi minden volt ott!
A ház- és terasztetőről lecsorgó víz esővízgyűjtőben halmozódott, a túlfolyása a kis kerti dísztó vizét frissítette. Vízitorma, úszó víziboglárka, apró békalencse, a parti részen békaszittyó. Tavasszal békák kuruttyoltak a tónál, nyáron szitakötők cikáztak felette. Madarak használták itatónak, a fákon madárodúk voltak felakasztva, a fecskéknek kijelölt fészkelőhely tálcával. Denevérodú is volt, sőt a kert végében rovarhotel. Ügyes kéziszerszámokkal dolgoztak a ház birtokosai, főleg kerékpárral jártak, ezért fészer és kerékpártároló is volt, és egy kerti komposztbudi. Itt-ott lóca és erdei pihenő illeszkedett a sok növény közé, használtak szalonnasütőt, még egy dézsa ülőfürdő is akadt. A sok kerti bútor összehozta az embert és a kertet. „A permakultúrás kert gazdagabb, mint az erdő, az emberek alig dolgoztak és folyton szüreteltek!” – lelkesedett a hangya. „Ez tényleg nagyon jó kert lehetett, ahol mi is sok élelmet találnánk magunknak!” – álmélkodtak a többiek.
Az Éves Nagy Bolygyűlés végén megszavazták a „legeslegjobb” kertet: a hangyavár egymillió lakójából 777 777 hangya voksolt a permakultúrás kertre. A hangyakirálynő is egyetértett és helyeselt, mondván, hogy: „A fenntartható permakultúrás kert legjobb az élővilágnak, ahol sok-sok élőlénynek van helye! Ha gazdag az élővilág, mindenki jobban jár!” – hangoztatta a bölcs hangyakirálynő. Akiknek nem tetszett az eredmény, azoknak azt javasolták a többiek, hogy csak költözzenek be bátran akármelyik másik kertbe, és ott majd megokosodnak. Hamar elcsitult a kis elégedetlenkedés, helyét felváltotta a tervezgetés. Arról tanácskoztak, hogy miként tudnának közelebb költözni a permakultúrás kerthez. Az ötletadó kicsi és izgága, kék szemüveges hangyánakmáris volt erre javaslata, talált egy útvonalat, ahol csatárláncban végezhették a költözést.
A következő tavasszal neki is láttak a költözésnek, és vitték a hangyatojásokat, élelemraktárukat, gombáikat, hangyasavkészítő edényeiket, mindent. Nyár végére már közelebb kerültek a permakultúrás kerthez, és jobb hangyaélet vált rájuk, mint valaha. Nem győzték gyűjtögetni a kerti kártevőket és a törmeléket. Az emberek is jól jártak, mert kevesebb munkát és költséget kellett belefektetni, kevesebb hívatlan rovar tudta dézsmálni a termesztett növényeiket, divatos szóval élve így lett fenntartható ökokert–permakultúra típusú kertjük. Az ökokert permakultúrában szinte „a természet dolgozik” az ember helyett, és nagy a biológiai sokféleség!
Aztán egy szép napon akkora lett a hangyaváruk, hogy erre kellett megoldást találniuk. De az már egy másik mese, és a hangyák csak éltek és szorgoskodtak, amíg meg nem haltak. Itt a vége, fuss el véle, aki nem hiszi, járjon utána!
Visits: 8